Borbás Gabriella, Kilencben az élet blog alapító-szerkesztője

Sokat köszönhetek Ági néninek, aki írni tanítgat, aki minden szövegemet átolvas, minden hibát kijavít. 2019. áprilisában az induláskor, amikor a blog rövidke ajánlóját (lásd jobbra) elküldtem neki, azt a választ kaptam:

„Gabikám, mi ez? Ez nem bemutatkozás. Szedd össze a gondolataidat, és mutatkozz be rendesen.”

Ezt a restanciát törlesztem most, de ha már, akkor összegzem az idei évet is egyben.

A blog hobbinak indult, soha nem írtam korábban a nyilvánosságnak. Magamban reménykedtem, hogy húsznál többen olvassák majd. Közgazdász vagyok, a Corvinus elvégzése óta, több mint 15 éve közpolitikával foglalkozom. Hol az államigazgatásban, hol külső szakértőként. Közben azt láttam, hogy senki nem foglalkozik az embereket legzsigeribb módon érintő helyi, kerületi közügyekkel. Nincs az objektivitást, az érthetőséget és az elemzői szándékot együttes célként kitűző alternatív, helyi média. A sajtó ingerküszöbét a botrányok érik el, a helyi önkormányzati lapok pedig a hírekre fókuszálnak. Hogy miért pont Ferencvárossal foglalkozom? Adódik a válasz: lassan másfél évtizede élek itt, ősferencvárosi férjemmel lecövekeltünk a IX. kerületben, három kisfiunk kerületi oviba, iskolába jár.

Témáink közszolgálati jellegűek és azok is maradnak

A blog fél év alatt megerősödött. Eddig 68 cikk jelent meg. Harmadát kiemelte az index.hu a közéleti blogok között. Egyre több cikk vonz 3-4 ezres olvasóközönséget. De, aminek a legjobban örülök, hogy nem egyedül írom. Időközben 10 szerzőtársam is akadt.

Írtunk helyi óvodákról, könyvtárakról, lakásárakról. Foglalkoztunk a játszóterek, parkok állapotával. Interjúkat készítettünk az iskolaigazgatókkal/helyettesekkel, helyi civil szervezetekkel. Igyekszünk bonyolult, de fontos helyi ügyeket érthetően feldolgozni, ahogyan tettük például a Kerületi Építési Szabályzattal. Ennek megértése nélkül nem lehet arról gondolkodni, hogyan sűrűsödik kerületünk beépítettsége, vagy hogy olcsón vagy drágán adja el az önkormányzat a telkeit. Talán ennél is keményebb dió az önkormányzati költségvetés feldolgozása, ami már tényleg rétegközönséget vonz. A blog arra is alkalmas, hogy a közfigyelmet olyan lényeges önkormányzati döntésekre irányítsuk, amiket szerintem csak a lakosság bevonásával érdemes megvalósítani, mint például a Haller park felújítását. Elindítottuk a levegő és klíma-sorozatot, amelyben azt a kérdést feszegetjük, hogy mit tehet egy kerületi önkormányzat a klímakatasztrófa és a levegőszennyezettség ellen? Eddig és a jövőben is a közszolgálatra összpontosítunk. Írásaink helyi közügyekről szólnak. A legjobb pékség ajánlóját és a legtrendibb gyerekfoglalkozást nem nálunk kell keresni.

A kerületi felfedezőút 2020-ban folytatódik. Lesznek témák, amelyeket folytatunk, és lesznek, amikhez hozzákezdünk. Nem értünk végére a költségvetés megértésének és tovább kell figyelnünk a beépítettség növekedését. A kerületünknek nemcsak az arculata változik nagyot mostanában és a következő években, hanem a közszolgáltatások iránti igény is. Mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. Elkezdjük a kerületi szociális ellátórendszer feltérképezését, és írni fogunk a Ferencvárost érintő kormányzati nagyberuházások, a stadionok, a diákváros terveiről, megvalósulásáról.

Igyekszünk egyre több videós tartalmat készíteni. És még szorosabbra fűzzük a szálakat a Rádió9-cel, a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány által gründolt netrádióval.

Blogon túl a közösség

A blog köré 2019. június óta aktív, helyi közügyekkel foglalkozó közösség kezdett épülni. Mára ezer fős zárt facebook-csoportunk van, és több sikeres személyes találkozón is túl vagyunk. Háromszor találkoztunk személyesen, szerveztünk előválasztási vitát, beszélgettünk a Haller park felújításáról, készülünk közösen a közmeghallgatásokra. A legtöbb önkormányzati képviselő tagja a csoportnak, de sok külsős bizottsági tag is. A blog esetében látom az irányt, a közösség viszont nehéz dió. Egyelőre elkezdtük az építkezést, ismerkedünk, találkozni fogunk havonta, és meglátjuk, hogy egy év múlva mit válaszolok majd ezekre a kérdésekre: Tudunk-e javítani a vitakultúránkon, tudunk-e személyeskedéstől mentes, tényalapú vitákat folytatni miközben a facebook-profilunk mögé rejtőzünk? Vajon hányan leszünk egy év múlva? Növekszik-e a csoport létszáma, vagy inkább kilépnek a tagok? Lesz-e olyan érzésünk, hogy részévé váltunk a helyi döntéseknek? Hogy nemcsak nézők vagyunk, nem futunk az események után, hanem alakítói vagyunk?

Nem várt meglepetések

Az őszi önkormányzati választások után a ferencvárosi Új Pólus frakció külsős tagnak jelölt a képviselőtestület Gazdasági és Közbeszerzési Bizottságába. Örültem neki, elvállaltam. Belelátom azt a lehetőséget, hogy a bizottsági munka által jobban, mélyebben megismerjem az önkormányzati működésnek a kapcsolódó szeletét. És persze, amit megértettem, azt nem fogom magamban tartani, „világgá kürtölöm”, hagy tudja meg más is, akit érdekelnek a helyi ügyek.

A Ferencvárosi Közösségi Alapítvány idén ötödik alkalommal rendezte meg az Élő Adás közösségi adományozó estet, ahol mindig három helyi civil kezdeményezés mutatkozik be. Idén én voltam az egyik, a Kilencben az élet „projekttel”. Az alapítvány kurátorai egy hónapon keresztül treníroztak minket, hogyan kell magunkról beszélni hat percben. Látszólag egyszerű feladat, valójában a megírt beszédem nyolcadik verzióját adtam elő. Ezzel az eddig ingyen végzett munka kapott némi anyagi támogatást is.

Végül is mi az, amit csinálok?

Nagyon megfogott egy gondolat, amit két szerzőtársam is körbeírt a blogon megjelent cikkében. Barna Era írásából idézve „Heller Ágnes a tőle megszokott lendülettel fejtette ki, hogy a rendszerváltás egyik legnagyobb bűne, elszalasztott lehetősége, hogy nem teremtettük meg a saját demokratikus közösségi tereinket. Vagyis megszülettek a jogállam keretei, de mi magunk – ezt már én teszem így hozzá – nem tanultuk meg, hogyan is játsszuk azt a bizonyos demokráciát.”

Ilyés Marci, volt rajkos szakkollégista társam pedig így fogalmazott „a gyerekek-diákok demokráciája az iskolák döntő többségében nagyon korlátozott. …mennyit beszélünk a demokráciánk hazai állapotáról. Közben a gyerekeink a legzsigeribb, alapvető, rájuk vonatkozó dolgokról sem dönthetnek soha. Így nőnek fel 18 éves korukig. Majd hirtelen azt mondjuk nekik: szevasz, dönts arról, hogy ki legyen a polgármester, meg a miniszterelnök, és higgy a demokráciában, legyél állampolgár! Ugye milyen irreális, pedagógiátlan gondolat? A demokratikus iskolai gyakorlatok készíthetnének csak fel a valódi demokráciában való életre – és ami ennél is több: egy demokratikus iskolában jó élni!”

Azzal kísérletezem kilenc hónapja, hogy felkeltsem a ferencvárosi lakosok érdeklődését a helyi közügyek iránt. Hogy tanuljuk közösen játszani a demokráciát. Hogy ne csak öt évente járjunk szavazni, hanem menet közben is figyeljük, mi történik. Hogy próbáljuk hallatni a hangunkat, merjünk kérdezni és adjunk visszajelzést. Ennek egyik eszköze a blog, mint alternatív helyi média. Másik eszköze a közösségi platform, a facebook csoport, a találkozók.

Tavasszal teljesen új módon kezdtem el közpolitikával foglalkozni. Nem köztisztviselőként, ami már voltam, nem szakértőként, ami szintén voltam, hanem civilként, ami még nem voltam. Április előtt soha egy kommentet sem írtam facebookon, nemhogy nyilvános írásaim jelenjenek meg havonta többször. Sokkal komfortosabban érzem magam a grafikonok, jogszabályok, elemzések világában. Akkor miért csinálom ezt? Erre a legőszintébb válaszom, hogy nagyon szomorú napja lenne az az életemnek, amikor 20 év múlva felébredek egy reggel, és rádöbbenek, hogy három fiam közül egyik sem maradt itthon. És én ez ellen semmit sem tettem. Arra biztatnék mindenkit, tegyen egy lépést annak érdekében, hogy a most még ovis gyerekeink Magyarországon maradjanak!

Az első és az utolsó képet az Élő Adáson készítette Csoszó Gabriella.